Megdöbbentő igazság derült ki az inflációról: nem az árrés okozta a nagy drágulást

2020 tavaszán Európa gazdasága hirtelen megállt, és akkor bár nem tudtuk még, megindult a permakrízis korszaka. A Covid-19 járvány miatt bevezetett korlátozások, a bezáró üzletek, akadozó beszállítói láncok és a leálló gyárak láncreakciója mély recesszióba taszította az euróövezetet. A központi bankok azonnal léptek: soha nem látott mennyiségű pénzt öntöttek a gazdaságba, hogy megelőzzék a teljes összeomlást. A válságkezelés azonban nem volt fájdalommentes: ahogy a gazdaság újraindult, és a kereslet hirtelen visszatért, míg a kínálat akadozott, az infláció elkezdett elszabadulni.

Bárki emlékezhet erre az időszakra, ha megpróbált a koronavírus-járvány alatt informatikai eszközt vagy akár autót vásárolni. A feltorlódó rendelésállományok pedig továbbhajtották az inflációt.

Ahogy két évvel később, 2022-ben kitört az orosz–ukrán háború és kezdetét vette az energiaválság már több országban is kétszámjegyű inflációs adatok jelentek meg, az eurózónában pedig évtizedek óta nem látott mértékben drágultak az élelmiszerek, a szolgáltatások – leginkább áttételesen az energiaárak emelkedésének. A közvélemény egyre ingerültebben reagált – és sokan feltették a kérdést:

valóban csak a háború, a globális válság és a kínálati oldali sokkok okozzák mindezt, vagy volt valami más is a háttérben?

Ekkor jelent meg a „greedflation” kifejezés a gazdaságpolitikai diskurzusban. A vezető politikusok világszerte az egészen tőkeellenes, már-már kommunista hangvételű kritikáktól a visszafogottabb piaci szabályozással kapcsolatos kritikákat fogalmaztak meg.

Janet Yellen akkori amerikai pénzügyminiszter egyértelműen a céges profit emelkedésével indokolta az inflációt, és Christine Lagarde, is felvetette ezt a lehetőséget. Az Európai Központi Bank elnökének akkori véleménye szerint lehetséges,  hogy a vállalatok is gerjesztik az inflációt, kihasználva a fogyasztói félelmek táplálta felhalmozási vágyat. 

Általában a vádak alapja az volt, hogy miközben a háztartások reáljövedelme csökkent, a vállalati nyereségek az egekbe szöktek – és ez nem tűnt igazságosnak.

Most, több év távlatából az Európai Bizottság elemzői vizsgálták meg, mekkora szerepet játszottak a vállalati nyereségek és árrések az inflációs hullám kialakulásában. A válasz meglepően árnyalt – legalábbis az euróövezeten belül.

Nincs egyértelmű válasz

A kutatók az LSEG/Refinitiv vállalati adatbázisára építve elemezték az euróövezet tőzsdéin jegyzett nagyvállalatok pénzügyi mutatóit 1995-től egészen 2023-ig. A vizsgálatban főként a multinacionális cégeket nézték meg, a fő fókusz pedig az EBITDA-hoz viszonyított árbevétel-arányon (EBITDA/Sales) volt, amely az elemzés szerint jól jelzi, hogy mekkora nyereséget tudnak a cégek realizálni működési szinten.

A tanulmány egyik legérdekesebb megállapítása, hogy 2021-ben az egységnyi vállalati nyereség (unit profits) az inflációs hozzájárulás tekintetében messze meghaladta az előző évek szintjét: a GDP-deflátor 5,1%-os növekedéséből 3,5 százalékpont a vállalati profitokhoz volt köthető. Ez történelmi csúcs volt az euróövezet történetében. 

Ugyanebben az évben a bérköltségek csak 1 százalékponttal járultak hozzá az inflációhoz, míg az adók 0,6 százalékponttal.

Vagyis a profit hozzájárulása az inflációhoz magasabb volt, mint a béreké – ez a kombináció az elemzést készítő közgazdászokat is meglepte.

Csakhogy 2022-ben már megváltozott a kép: a profitnövekedés üteme visszaesett (2,8%), miközben a bérek emelkedése elérte a 3%-ot. 2023-ban pedig ez az arány tovább normalizálódott: a vállalati profit már „csak” 2%-kal járult hozzá az inflációhoz, míg a munkabérköltségek 2,8%-kal. A trend tehát az volt, hogy a járvány utáni kilábalás során valóban volt egy meredek profitcsúcs – de ez ideiglenes volt, és nem bizonyult fenntarthatónak.

Hogy ez a nyereség valójában hogyan keletkezett? A kutatók szerint nem árrés-emelésekből. Az elemzés szerint a vállalati árrések, vagyis az árrések – amelyek azt mérik, hogy egy termék eladási ára mennyivel haladja meg az előállítás határköltségét – nem nőttek jelentősen 2020 és 2023 között.

A hosszabb távú trendek ugyan kimutatták, hogy 1995 óta nőtt az átlagos árrés, de ez elsősorban a 2009–2019 közötti időszakra volt jellemző. Akkor évente átlagosan 1,5 százalékponttal emelkedett ez a mutató. 

A Covid utáni években ez a növekedés azonban 0,5 százalékpontra lassult, vagyis a profitugrás mögött nem az árképzés radikális átalakulása állt.

Fontos hangsúlyozni: az árrések változása nem véletlenszerű a kutatók szerint. A tanulmány regressziós modelljei arra jutott, hogy a legnagyobb pozitív hatást a munkaerő termelékenységének javulása (0,206-os koefficiens), a tőkeberuházások (0,188), a vállalat piaci kapitalizációja (0,212), valamint a kutatás-fejlesztési ráfordítások (0,026) gyakorolták a vállalati árrésekre. Ezzel szemben a termelési költségek növekedése (-0,268) jelentős mértékben csökkentette a mark-up-ot.

Más szóval: nem a piaci erőfölénnyel való visszaélés, hanem a hatékonyság és innováció állt az emelkedő nyereségek mögött.

Azok a vállalatok tudtak tartósan magasabb árréssel működni, amelyek termelékenyebbek voltak, többet fektettek be technológiai fejlesztésekbe, vagy sikeresebben tudták kihasználni a méretgazdaságosságot.

A tanulmány azt is vizsgálta, hogy van-e összefüggés a mark-up emelkedése és az egyes szektorok áremelkedése között. A válasz: nincs erős korreláció. Azok az ágazatok, ahol a legnagyobb volt az árrés-növekedés, nem feltétlenül voltak azok, ahol a legnagyobb volt az infláció. Ez megint csak gyengíti azt az érvet, miszerint a vállalati árazás lett volna az infláció motorja.

Profithajhászás, ami nincs

A végső következtetés tehát világos, bár nem szenzációhajhász: igen, a vállalati nyereségek hozzájárultak az inflációhoz, különösen 2021-ben, de ez nagyrészt a válsághelyzetre adott természetes reakció volt. A cégek nem tömegesen emeltek mark-up-ot, nem éltek vissza a piaci helyzettel – sőt, sok esetben éppen a nyereségük segítségével tudtak beruházni, alkalmazkodni, és elkerülni a tömeges elbocsátásokat.

A „greedflation” tehát – legalábbis az euróövezetben – nem egy új gazdasági törvényszerűség, hanem inkább egy krízishelyzetre adott komplex válasz. Az infláció fő okai továbbra is strukturálisak voltak: globális energiaár-sokkok, geopolitikai feszültségek, zavarok az ellátási láncokban és a monetáris transzmisszió lelassulása.

De ha ezt tudjuk, mi következik ebből a gazdaságpolitika számára? A tanulmány szerint a szabályozói beavatkozásnak nem az általános profitellenes retorikára kell épülnie, hanem célzott versenypolitikára, beruházásösztönzésre és termelékenységnövelő stratégiákra. A cégeket nem megbüntetni kell azért, mert profitot termeltek, hanem olyan környezetet kell teremteni, amelyben ez a profit hatékonyságból és nem piaci torzításból ered.

Címlapkép forrása: Shutterstock